A kenyér mindig is szoros kapcsolatban állt a keresztény hittel: az Eucharisztiában Krisztus teste kenyérként jelenik meg, és az Úr imájának egyik kérése is a mindennapi kenyérhez kapcsolódik, amelyet a mennyei Atyától várunk.
Ahogy az ember mindennapi életének, úgy az Egyház életének is alapja, középpontja ez a kenyér, amely egyszerre táplálja a testet és a lelket. Az első keresztényekről írja az Apostolok Cselekedetei: „Állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban” (2;42). A kenyér megtörésének szokása tehát az Úrtól kapott tanításhoz való hűséggel, a gyülekezet egységével és az imádsággal kapcsolódik össze. Pál apostol az Egyház lényegéhez tartozóként mutatja be, amikor azt mondja: „Mi ugyanis sokan egy kenyér, egy test vagyunk, mind, akik egy kenyérben részesedünk” (1Kor. 10;17).
„Az emmauszi tanítványok számára a kenyér megtörése volt a jel, amely által fölismerték Krisztust. Ugyanígy mi is akkor éljük meg a találkozást Vele egy más valóságban, amikor a kenyeret és bort felajánlva az Eucharisztiához, azok felmutatása után a Szentlélek lehívásával, mint Krisztus Testét és Vérét kapjuk vissza azokat.”[1]
A felajánlásra szánt kenyeret és bort a legrégebbi időktől kezdve a hívek hozták el a közösségbe.[2] A későbbiekben diakónus dolga volt az adományok közül kiválasztani a legmegfelelőbbeket, amelyek aztán az oltárra kerülhettek. A kenyeret hagyományosan ma is az asszonyok sütik, és viszik el a templomba, azoknak az elhunyt és élő szeretteiknek papírra írott nevével egyetemben, akikről szeretnék, ha a pap megemlékezne a proszkomidia (az adományok előkészítésének szertartása) során.
A „prószfora”
A liturgikus felajánlásra szánt kenyeret sokféle névvel illeti az Egyház. Nevezik egyszerűen Kenyérnek (ártosz), Áldásnak (evlogía), de leggyakrabban mégis a Felajánlás (prószforo, többesszámban prószfora) nevet használják. Jeruzsálemi Szofróniosz azt írja, azért hívják így, mivel a kenyér és a bor a legfőbb táplálék, s így bennük „mintha az egész emberi test kerülne felajánlásra a Szentek Szentjének, a Teremtő Istennek”.[3]
Az ortodox egyház kovászos kenyeret használ valamennyi liturgikus cselekményéhez.[4] Ez, úgy tűnik az osztatlan Egyház ősi szokása: Szent Epifániosz elítéli a gnosztikus keresztény ebionitákat, mert szertartásaikhoz kovásztalan kenyeret és vizet használnak (Adv. Haer., 30;16). Dialógus Szent Gergely római pápa pedig egy olyan matrónáról ír, aki kételkedett abban, hogy a kenyér Krisztus teste lehet, hiszen a tésztáját ő maga dagasztotta. A kovászos kenyér használata az apostoli időkig nyúlhat vissza: az Úr az Utolsó Vacsorát két nappal a zsidó Pászka előtt ülte meg tanítványaival, amikor még kovászos, megkelt kenyeret ehettek. (A kovásztalan fogyasztása ugyanis csak a Pászka idején, Niszán hó 14. és 21. között van szokásban. Az evangelisták által használt „a kovásztalan kenyerek első napján”-kifejezés a kronológia figyelembevételével inkább az előestére vonatkozhat, mivel a nap alkonyatkor kezdődött.) A Szentírás is mindvégig a kelesztett kenyérre alkalmazott kifejezést használja mind az Eucharisztia megalapításakor, mind később, az apostolok kenyértörésével kapcsolatban. Thesszaloniki-i Szent Simeon szerint a kovászos, sóval ízesített kenyér szimbolizálja tökéletesen az Úr testét, aki is a maga teljességében vette magára az emberi természetet. A kenyérben lévő liszt és kovász a lelket, a víz a keresztséget, a só pedig az értelmes természetet képviseli (Apanta, IX). Amíg viszont a későközépkorig nem kerek, hanem négyzetes alakú kovászos kenyereket használtak Bizáncban, ez a szokás a Konstantinápoly bukása utáni időkben megváltozott.
A felajánlásra szánt kenyér egy pecséttel van ellátva. A kereszténység első századaiban természetesen nem volt pecsét a kenyereken: Jeruzsálemi Szofróniosz Nagy Szent Vazulnak tulajdonítja a pecsét első használatát, de valószínűbb, hogy inkább az előkészület szertartásának kialakulásával vált elterjedtté. A pecsét ábrái egyrészt Krisztusra utalnak, másrészt az Istenszülőt és a kilenc angyali rendet szimbolizálják. A középső rövidítés (IC-XP-NI-KA, azaz „Krisztus győz”) alkotta négyszög kerül a diszkoszra, mint Bárány; ez lesz a liturgia során Krisztus testévé. A 6-7. századig valamennyi darabot, az Istenszülőét, az angyalokét és szentekét, valamint az élőkről és holtakról való megemlékezés morzsáit is egyetlen kenyérből vágták ki. Ma csak szükség esetén használunk egy kenyeret, elvileg öt különböző kenyérből kerülnek kimetszésre az egyes részek.
Az „antidoron”
A felajánlásból – a prószforából – megmaradt, és a liturgia során az oltárnál megáldott kenyeret nevezzük antidoronnak[5]. Az elnevezés azt jelenti: „az ajándékok helyett”. Azaz ebből nem csak azok részesülhetnek, akik az eucharisztikus ajándékokhoz járultak, hanem a gyülekezet minden egyes tagja. Az antidoron azonban semmiképp sem pótolja az áldozást! Hiába áldja meg a pap a kenyeret – mind az előkészület, mind a liturgia során –, attól az még egyszerű kenyér marad, nem válik Krisztus testévé. Az antidoron, írja Nikólaosz Kavaszilász, „bizonyos értelemben szent lett épp azáltal, hogy Istennek szentelték, neki ajánlották, ezért a hívők teljes áhítattal veszik át, és megcsókolják a pap jobbját, amely még az imént Üdvözítőnk legszentebb testét érintette, és ezáltal megszentelést nyert, illetve közöl is azoknak, akik hozzáérnek”.[6] Monostorokban az a szokás, hogy a hívek az áldozást követően először az antidoront kapják meg, majd a templom kijáratánál egy csésze szentelt vizet vesznek magukhoz: ennek megvan az a gyakorlati haszna, hogy az Eucharisztiából így biztosan egy csepp, és egy morzsa sem marad a szájban.
Az antidoron egy meghatározott részét „ipszomának” (ύψωμα) nevezik, ami azt jelenti, „a fölemelt”; mivel a proszkomídia kezdetén a pap fölemeli a kenyeret, mielőtt megáldaná azt. Némely templomban, ahol szokás az ipszoma kiosztása, ezek a fehér papírba csomagolt, elkülönített antidoron-szeletek azokat illetik, akik felajánlásképpen kenyeret hoztak a liturgiára.
Az „artoklaszía”
Az a rövid szertartás, amelyet görögül artoklaszíának, kenyértörésnek mondunk, a teremtett világ javaiért való hálaadásunk egy szép és bensőséges formája. Ennek során nem prószforát, hanem külön e célra sütött, vagy jobb híján vásárolt kenyereket áld meg a pap.
Cselekményével a szertartás az Úr csodálatos kenyérszaporítására emlékezik: az általa megáldott öt kenyérrel ötezer ember csillapíthatta éhségét a pusztában (Mk. 6;38-44, Lk. 9;12-17). Az artoklaszía során a pap által megáldott adományokat is együtt fogyasztja el a hívők gyülekezete.
Maga a szertartás egy könyörgésből, két rövid énekből, és egy imából áll. Általában ünnepek előestéjén kerül rá sor az elbocsátási ének (az apolitikion) után, különösen, ha az Alkonyati Szolgálatot virrasztás is követi; de ma már éppúgy végzik a Hajnali Szolgálatot követően, mint a Szent Liturgia végén, az elbocsátás előtt.
A templom közepére helyezett asztalkán gyűlnek össze a hívők adományai: legkevesebb öt kenyér, bor, olaj és egy kevés liszt. A kosarak mellé, kis papírdarabokon azoknak a nevei, akik a felajánlást teszik, és akik szeretnék, ha a pap a könyörgésben megemlékezne róluk és szeretteikről. A legfölső kenyérbe szúrva öt égő gyertya. A pap – vagy a papság, ha többen együtt szolgálnak – a szentélyből a templom közepére, az asztalkához vonul a füstölővel és az ünnep ikonjával. a könyörgések után a pap énekli az „Istenszülő Szűz…” (Θεοτόκε Παρθένε / Theotóke Parthene)- kezdetű éneket, míg körben minden oldalról megtömjénezi a felajánlott javakat. Az éneket a kórus fejezi be. Ezután a pap fölemel egy kenyeret, megáldja azzal a többit, miközben így imádkozik:
„Jézus Krisztus Urunk Istenünk, aki a pusztaságban megáldottad az öt kenyeret és ötezer férfiút megelégítettél velük, Temagad áldd meg ezeket a kenyereket, és ezt a búzát, a bort és olajat, és sokasítsd meg azokat ebben a városban és a Te egész világodban, és szenteld meg a belől részesedő szolgáidat. Mert Te vagy, aki megáldasz és megszentelsz mindeneket, Krisztus Istenünk, és Néked zengünk dicsőséget a Te öröktől fogva való Atyáddal, és szentséges, jóságos és éltető Lelkeddel együtt, most és mindenkor és mindörökkön-örökké.”
A pap csókkal illeti a kezében tartott kenyeret, majd a 33. zsoltár versének éneklésébe kezd: „Gazdagok elszegényednek és éheznek; akik pedig keresik az Urat, nem szűkölködnek semmi jóban”. Az éneket még kétszer megismétli a kórus, míg a papság minden tagja megcsókolja a fölemelt kenyeret, majd a szentélybe vonulnak az elbocsátásra.
Az artoklaszía szertartásának vázlata:
– Pap: Könyörgés (Irgalmazz nékünk, Isten, a Te nagy irgalmasságod szerint…)
– Kórus: 40 Uram irgalmazz (4X10)
– Pap: Könyörgünk még, hogy a mi Urunk Istenünk hallgassa meg nékünk, bűnösöknek könyörgő hangját, és irgalmazzon nekünk.
– Kórus: Uram irgalmazz
– Pap: Hallgass meg minket, Isten…, Békesség mindnyájatoknak, Fejünket hajtsuk meg az Úrnak. Kórus: Néked, Uram.
– Pap: Nagyirgalmú Urunk… Kórus: Ámin.
– Pap: Istenszülő Szűz, Mária; örvendezz, kegyelembefogadott, az Úr van teveled; áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a Te méhednek gyümölcse…
– Kórus: …mert a mi lelkünk üdvözítőjét szülted.
– Pap: Könyörögjünk az Úrhoz. Kórus: Uram irgalmazz.
– Pap: Az artoklaszía imája.
– Gazdagok elszegényednek… (1x a pap, majd 2x a kórus)
FELHASZNÁLT IRODALOM
Χριστόδουλος, Αρχ. Αθηνών κ. πάσης Ελλάδος, Το Πρόσφορο και το Αντίδωρο, Βόλος, 1998.
Kabaszilasz, Nikolaosz, Az Isteni Liturgia magyarázata, ford. Orosz László, Nyíregyháza, 1996.
Κόκορης, Δημήτριος, Ορθόδοξος Ιερός Ναός, Αθήνα, 2000.
Simeon of Thessalonica, Treatise on Prayer, Hellenic College Press, Brookline, 1984.
[1] Χριστόδουλος 1998, 3.
[2] Ezt tanúsítja a Liturgia egyik imája is, amely azt kéri: „Emlékezz meg Urunk, azokról, akik azt (a felajánlott adományokat) hozták, és akikért hozták…”
[3] Idézi: Κόκορης 2000, 198.
[4] A római katolikus egyház is kovászos kenyeret használt a 11. századig.
[5] Gör.: αντίδωρον. Ma használatos görög kiejtése: andídoro.
[6] In: Kabaszilasz, 132.
