Az áthosz-hegyi szerzetesi köztársaság a Halkidiki‑félsziget legkeletibb, mélyen a tengerbe nyúló ágán terül el, hozzávetőleges területe 330 km², amelynek csaknem 95 százaléka erdő. A hegyoldalakon és völgyekben mindenütt források fakadnak: ez a vízbőség Görögországban meglehetősen szokatlan, s a néhány ösvénynek, kanyargó útnak nem egyszer kisebb hidakon kell átívelnie a vízmosások fölött. Az utakon kívül csak a megművelt kertek, s a többnyire a tengerpart közelében épült nagymonostorok és szkítik épületei jelzik, hogy a félszigeten emberek élnek.
Az alábbiakban e húsz nagymonostor leírására és történetük rövid ismertetésére kerül sor. A monostorok abban a tiszteletbeli rangsorban követik egymást, amelyet utoljára 1924-ben rögzített a Szent Hegy Alkotmánya, de tudjuk, hogy a 15. század elején már nagyjából ez a hierarchia volt érvényben. Minden monostor ismertetésének végén felsoroljuk a monostorok fontosabb egyházi kincseit, jelentősebb birtokait – minthogy minden kisebb szerzetesi település a magányos remetekunyhóktól a szkítikig[1] a húsz kormányzó nagymonostor valamelyike alá tartozik –, valamint közöljük a monostor védőszentjének egyházi ünnepnapját. Ez utóbbi minden esztendőben nagy esemény a monostorok életében, melyre minden alkalommal rengeteg egyházi és világi zarándokot várnak, így ezekben az időpontokban ajánlatos vagy elkerülni a monostort, vagy jóelőre bejelentkezni. Az ünnepnapok időpontját áthoszi szokásnak megfelelően mindenütt a Julián-naptár szerint adjuk meg, amelyhez tizenhárom napot hozzáadva kapjuk meg a mi időszámításunk szerinti dátumot.
A nagymonostorok felépítése első pillantásra meglehetősen hasonlónak tűnik. Magas fallal övezett építményekről van szó, ahol a falak tetején nem bástyasor, hanem a szerzetesi cellák fából készült balkonjai futnak végig. A monostor udvarán kap helyet a szentélyével kelet felé néző központi templom, a katholikon, közelében a harangtoronnyal, melynek toronyórája mindig a napnyugtával kezdődő bizánci időt mutatja. Többnyire a katholikonnal átellenben találjuk a közös étkezőhelyiséget, a refektóriumot (görög szóval trápezát), itt kerül sor a napi kétszeri, csöndes és gyors étkezésre. A környező épületekben a konyha, a cellák, a könyvtár, kicsit távolabb pedig a zarándokszállás és a kisebb műhelyek kapnak helyet. A gazdasági épületek zöme, néhány kisebb kápolnával együtt általában a falakon kívül, a kertek közt található.
Meglehet, a monostorok építészeti elrendezése hasonló, mégis mindegyik külön, csak rá jellemző arculattal bír. Vannak csöndesebb, zárkózottabb monostorok, és vannak nyitottabbak, elevenebbek, ahol több a jövés-menés; ezért minden monostor valósággal külön világ, saját pék- és kovácsműhellyel, veteményesekkel, erdei, patakjai, ösvényei szövevényével, falainak, kápolnáinak és templomának sajátos hangulatával. Különböznek a zarándokokhoz való hozzáállásuk tekintetében is: van, ahol a látogatókat a monostor kapuin kívül, minden lehetséges kényelemmel fölszerelt vendégházban helyezik el – „hiszen nem az a dolgunk, hogy megbotránkoztassuk a világiakat, amikor pontosan tudjuk, mihez vannak szokva”, mondta egy szerzetes –, míg másutt a zarándokok a szerzetesi cellák közelében, azokhoz hasonló körülmények közt kapnak helyet, eképp is közelebb kerülve a monostori élet mindennapjaihoz.
A monostorok történetéről és jellemzőiről írott alábbi ismertetéseink ugyan körültekintéssel, de nem a teljesség igényével készültek: csupán a főbb eseményeket és a fontosabb látnivalókat emelik ki, minthogy egy-egy monostor históriájának és emlékanyagának alapos feldolgozása önmagában is több vaskos kötetet tesz ki. Az Áthosz-hegy monostorait járva ugyanis minden egyes templomban páratlan remekművekkel találkozhat az, aki az ikonfestészetet, a fafaragást, vagy éppen az ötvösművészetet kedveli; hasonlóképpen az is, akit a paleográfia, a miniatúrafestészet, vagy az építészet vonz: így a legfigyelemreméltóbbak kivételével sem az egyes ikonokat, kegytárgyakat, sem a monostorokban található összes ereklyét nem soroljuk fel – ez utóbbiakban a monostorok egyébként is kiváltképp gazdagok. A zarándok ezeknek a kincseknek általában csak töredékét láthatja, minthogy a monostorok nem kiállítótermekként vagy irattárként funkcionálnak, s amellett, hogy a szerzetesek pontosan tudatában vannak a rájuk bízott értékek jelentőségének, nem múzeumőrökként viselkednek, s elsősorban nem műalkotásokként tekintenek az ikonokra, faragásokra, kódexekre, hanem valódi szerepüknek megfelelően szent tárgyakként vagy liturgikus eszközökként kezelik őket. Mindaz, amit mi általában múzeumi tárlókban, steril vitrinekben látunk viszont, itt része egy évezredes, töretlen hagyománynak. Nem egyedül a tárgyi emlékek jelentik az összeköttetést a múlttal; ebben az értelemben itt nem is lehet „múltról” beszélni, mert a kapcsolat a szerzetesi szellemiségen, életformán keresztül valósul meg mindig a maga elevenségében, egyfajta időfölötti módon. A lelki atyától a tanítványra áthagyományozódó krisztusi életrend teljessége alkotja azt a töretlen láncolatot, mely az első sivatagi atyáktól e mai, „testben élő angyalokig” terjed. E hagyomány pedig máshogyan méri az időt.
Mert ne feledjük, minden történetírás csalóka. Ha egy pillantást vetünk a monostorok történetére, rögvest feltűnnek a hiányok. Évtizedek, évszázadok telnek el egy-egy nagy király, gazdag patrónus fölemelkedése vagy bukása, háborúk vagy nagyszabású építkezések között. A szerzetesek közben kertjeiket művelik, ikontáblákra festik szeretett elődeik Szentlélektől átjárt arcmását, imádkoznak. A viharosabb események közti csöndesebb és jóval lényegesebb eseményekről a krónikák nem adhatnak számot: az isteni liturgiák, az imádság és a napi munka váltakozó rendjéről, vagyis mindarról, ami Áthosz életében igazán fontos. Ahogy a hajnali szürkületben felhangzik a szimandronok ütemes hívószava. Amint a gyertyák apró lángnyelvei kigyúlnak a monostorok templomainak mélyén; körös-körül a fekete erdők, s a hullámverés távoli hangja. Ahogy a völgyek, hegyoldalak közt visszhangzik az esti szertartás alatt zúgó harangszó.
Mindez egy évezrede nap mint nap megismétlődik, háborúk, éhínség, politikai viharok dacára, mert ezek jelentik az örökkévalóságnak ama kikötőit, melyben a szerzetesek szíve lehorgonyozhat a napi munkák és beszélgetések, a földi élet váltakozó és változatos eseményei közepette. Számunkra, kívülállók számára úgy tűnik, a szerzetesi életmód törékeny egyensúlyt tart az emberi, természetes változatosság, s az ismétlődésben megvalósuló nem-emberi, időtlen állandóság közt. De ennek történetét mi, laikusok nem tudjuk megírni, mivel e számunkra talán szokatlan életmódon az Isten Országának visszfénye csillan meg.
[1] Szerzetesi falu, vagy monostori ranggal nem bíró szerzetesi ház.
