Minden ember felelősséggel viseltetik a másikért. A szeretet jele, hogy megemlékezünk élőkről és holtakról egyaránt. Amikor Isten színe elé visszük magunkat, vagy a másik embert, jót cselekszünk. Hiszünk abban és valljuk, hogy Isten meghallgatja a hozzá fordulókat. A pap a Liturgia előtt, alatt és más szertartások folyamán is megemlékezik azokról az élőkről és elhunytakról, akikről saját jószántából, vagy mások kérésének megfelelően meg kell, hogy emlékezzen. Imádsága ekkor nem csupán egy ember, hanem az egész közösség, az egyház kérésévé válik. Ezért hagyomány, hogy a felírjuk egy lapra és a papnak adjuk azoknak a neveit, akikről szeretnénk, hogy az egyház is megemlékezzék.
Mit tegyek, ha én is szeretném, hogy az egyház megemlékezzen rólam, vagy élő és elhunyt hozzátartozóimról?
Írjuk fel két külön lapra, vagy külön csoportba azoknak a keresztnevet, akikről szeretnénk, hogy megemlékezzen az egyház. Az egyik lapon, vagy csoportban szerepeljenek az élők, ma másikon a holtak nevei.
Kell-e fizetni a megemlékezésért?
Mivel az imádság nem árucikk, így fizetni sem kell érte. Tekintve azonban, hogy Istenhez fordulunk kérésünkkel, annak nyomatékosítására pedig ősidők óta áldozatot szoktak hozni az emberek. Ezzel mutatják be, hogy ők is készek magukhoz mért erőfeszítéseket tenni szándékuk megvalósulásáért. Áldozatként itt nem is elsősorban pénzre kell gondolni, sokkal inkább olyan dolgokra, melyek lehetővé teszik a templomi szolgálatok végzését (Pl. gyertyák, lámpaolaj, tömjén, szén, liturgikus eszközök, stb.), de a hagyományosan ortodox országokban el sem tudják képzelni a hívek, hogy egy kisebb adománnyal „meg ne támogassák” az imát végző papot.
