NEMZETISÉG, HOVATARTOZÁS, DIASZPÓRA
Ősz elején egy délelőtt csengett a telefon: a Görög Önkormányzattól keresett valaki, afelől érdeklődött, melyik kerület kisebbségi önkormányzatához csatlakozom, és hogy jelölhetnek-e. Azt feleltem, ilyesmi eszembe sem jutott, minthogy én nem vagyok görög: sem szüleim, sem nagyszüleim révén, semmilyen íziglen nincs közöm vér szerint a görögséghez. Tót, sváb, és ki tudja még milyen őseim nemigen jogosítanak fel arra, hogy ilyen lépésre szánjam el magam. A telefonáló hangján némi értetlenkedés volt érezhető; mint mondta, ez mit sem számít, hiszen a görögökhöz mégis számos szállal kapcsolódom.
Való igaz: a Konstaninápolyi Patriarchátus papja vagyok, tűrhetően beszélek görögül, Beloianniszban keresztelkedtem meg, tízegynéhány esztendő alatt bejártam Görögország nagy részét gyalog, stoppal, hajón és buszozva, kötődöm még tucatnyi szállal a görög emberekhez – de nem vagyok görög. Magyar vagyok, akinek furcsamód második hazája lett Görögország. Nem vér és test szerint ugyan, de valami láthatatlan, mégis erős szál köt oda. Látom szépségeit és árnyoldalait, és úgy fogadom el, ahogyan van. Tudok idézni népdalokat, sőt, a 16. századi krétai népnyelven írt eposz, az Erotokritosz egynéhány sorát is, többé-kevésbé ismerem a történelmet, és vannak falvak északon, ahol szinte földiként üdvözölnek, ha arra járok. De nem vagyok görög.
*
Valaha szép szóval hellenofileknek nevezték az efféle alakokat, akik a reneszánsztól föl-fölbukkantak az európai kultúra történetében, és akiket valami megmagyarázhatatlan belső vonzódás kötött a görög kultúrához: a klasszikusokat olvasták, ámultak a szobrokon és Anakreón versein, Olümpia ezüstligetébe vágytak, és ha eljutottak Ruméliába vagy Moreába, útikönyvként olvasták Homéroszt. A 18-19. századtól kezdve igen megszaporodott a számuk: jegyzetfüzettel, festékesdobozokkal a hónuk alatt járták a török uralom álmából ébredező görög földeket, feljegyezték és lerajzolták amit láttak, s ha valami európai nagyhatalom tehetős követeiként vetődtek el Athénba vagy Konstantinápolyba, igyekeztek minél több antik emléket összevásárolni, márványt, kerámiát, később már középkori kódexeket is, mert mitagadás, sem a Magas Porta, sem az alacsony sorban tengődő görög nép nemigen törődött ezekkel. A hellenofil magatartás tehát előkelő felmenőkkel is dicsekedhet: Byronnal, aki harcolni ment a görög szabadságharc oldalán, vagy Hölderlinnel, aki félisteni alteregóját, Hüperiónt küldte oda. Az újabb időkben is felbukkantak jelentős alakjai ennek az embertípusnak, akik sokat tettek a kortárs görögségért: kíváncsi vagyok, kinek mond valamit Sir Steven Runciman, vagy Patrick Leigh Fermor neve. Görögországban utcák vannak elnevezve róluk. Utóbbi, huszonéves angol fiatalemberként nem csak elgyalogolt Hollandiától Konstantinápolyig – Magyarország és Erdély érintésével, még a harmincas évek végén –, de partizánként, számos skót és új-zélandi társával együtt fegyveresen is részt vett a krétai ellenállásban. Ma is Görögországban él: két gyönyörű könyve választott hazájáról, a Mani és a Roumeli sajnos csak angol nyelven elérhető. Nem vagyok tehát egyedül, de nem is célom felemelkedni e tiszteletreméltó ősökhöz: helyzetem abban különbözik az övéktől, hogy látszólag átléptem egy nehezen áthágható választóvonalat, és „görög” pap lettem.
*
A Konstantinápolyi Patriarchátus régen nem Görögországban van – igazság szerint sose volt ott –, valamiképp mégis megtestesíti a görög ortodoxiát. Amikor az 1821-es görög szabadságharc kitört, a felkelők bevallott célja az volt, hogy meg sem állnak Konstantinápolyig. Az állam megalakulásakor Athént épp olyan ideiglenes fővárosnak gondolták el, mint előzőleg Nafpliont, mert nem az athéni Akropolisz volt az a hely, amelyben államiságuk és nemzettudatuk megtestesülését látták, hanem a konstantinápolyi Hagia Szophia-templom; ennek visszaszerzéséről álmodtak már a Város bukása óta, ezt énekelték meg dalokban és álmodták meg próféciákban. A huszadik század első felének viharai után kialakult Konstantinápoly mai helyzete: felelős a görög szórványortodoxiáért, valamint az „Új Vidékek” – Észak-Görögország megyéi – Kréta, és a Dodekaniszosz is hozzá tartozik. Maga is a „diaszpórában” bár, de kormányozza és őrzi a kisebb helyi püspökségeket, mint „Krisztus Nagy Egyháza”. Helyzete a névleg szekuláris török államban nem könnyű: hol bújtatottan, hol nyíltan ellenséges légkör veszi körül, anyagi és egyéb lehetőségei jócskán korlátozottak, s nem egyszer került veszélybe nem csak a patriarchátus mint intézmény, de maga a Pátriárka élete is. Ennek az egyháznak a papja és tagja mindenütt a görögséghez tartozik, noha az ortodox kereszténység nem ismer etnikai határokat: nem a görög nemzetiség az, ami számít, hanem egy sokkal tágabb egység, a hellén ortodoxia. Nem a görögség, hanem a kétezer éves hellén ortodoxia levegője volt az, ami engem is körülvett a keresztvíz alatt, azon a derűs koratavaszi napon, Beloiannisz község templomában, az ortodoxia e kicsiny végvárában. Az ortodox kereszténység a görög nemzet öröksége is, de nem csak az: minden keresztény felekezet anyanyelve, az Evangélium és Pál levelei óta a görög. Így lehet, hogy amikor megkeresztelkedtem, nem éreztem úgy, mintha valami, a magyarságomtól teljesen idegen és szokatlan világba lépnék. Ellenkezőleg. Úgy éreztem, mintha egy nagyon hosszú út után végre hazaértem volna.
*
Kéthetente, ha esik, ha fúj, vasárnap reggel hét óra tájt Kecskemét felé veszem az irányt. Mivel hárman vagyunk papok, négy szolgálati helyre, ezért Budapesten és Beloianniszban minden héten, a szentesi és a kecskeméti templomokban minden két hétben végezzük el a Szent Liturgiát. A kecskeméti templom viszonylag tágas és egyszerű: körülötte megmaradt az a „Görög Udvar”, amely egykor számos magyar település meghatározó városképi eleme volt: a templomhoz csatlakozó épületekben egykor a kereskedők boltjai, iskola, szegényház kapott helyet, ahol felekezettől függetlenül segítették a rászorulókat, ma butikok, egy magát görögnek mondó étterem, és kis ikonmúzeum van. Bárhová is vetődtek el az Ípiroszból jött kereskedők, először mindig templomról és iskoláról gondoskodtak: úgy vélték, e kettő együtt őrizheti meg gyermekeik számára szülőföldjük igazságát, a máshitű, másnyelvű népek országában. Nagy kulcs fordul a zárban, a súlyos templomajtót kitárom. Odabent, a kétszáz éves ikonosztáz képein görög feliratok. A szószék alatt, az oltártól balra, egy vörösmárvány kőtábla repedéseinek hálójában görög nevek: …. A templom alapítói; ugyanaz a szöveg, két nyelven: „Ezen szent egyházat napkeleti szent eklézsiának vallását követő helybeli görög ajkú lakosok építtették…hogy a magasságos Isten szent neve mindenkor hellén nyelven dicsőíttessék – τὸ τοῦ Ὑψίστου πανάγιον ὄνομα διὰ παντὸς ἐν τῇ τῶν Ἑλλήνων γλώττῃ δοξάζηται”. Ebből is látszik, az itt megtelepedők nem úgy kezelték görögségüket, mint ami elzárja őket a többiektől: magyaroktól, németektől, más egyéb népektől. Úgy gondolták megőrizni önazonosságukat, hogy közben beilleszkednek az őket körülvevő közegbe, anélkül, hogy nyomtalanul felszívódnának abban. Mivel egy korabeli rendelet tiltotta, hogy a számukra ismerős, kupolás-árkádos bizánci templomokat építsenek, külsőre a többi templomhoz hasonló épületeket emeltek, ám nem mondtak le róla, hogy belülről azokat saját hitüknek megfelelően díszítsék. Valahogy így voltak önmagukkal is: görögök, és valamilyen mértékben magyarok is voltak egyszersmind. Legjelentékenyebb alakjuk Jórgosz Zavirász, számos görög nyelvű történeti, nyelvészeti és teológiai munka szerzője, aki írt értekezést a konstantinápolyi patriarchákról, de a magyar Szent Koronáról is, és aki az első görög-magyar társalgási zsebkönyv összeállítója is. Ez egyébként ma is itt van, a kecskeméti egyházközség könyvtárában, számos más régi görög-magyar kinccsel együtt. Kétheti liturgiáimon nem mondhatni, hogy zsúfoltság lenne: legtöbbször az énekes, annak szűkebb családja, és jómagam, öten alkotjuk az igazhitű és ünneplő gyülekezetet. Bár az énekes és családja magyar, görögül egy szót sem értenek, megható odaadással gondozzák a templomot: ahogy belépünk, az asszony és a két kislány tüstént sürögni-forogni kezdenek, sepernek, port törölnek, a padlóra száradt viaszfoltokat kaparják, a bepiszkolódott fehér terítőket tisztán és vasaltan hozzák vissza, míg mi az oltárban tesszük ugyanezt. Amikor pedig a Szent Liturgia könyörgései elhangzanak, mindig belészövök néhány görög nyelvű mondatot is – noha ők nem értik –, az alapítók végakaratának megfelelően, s miközben a füstölőt a vörösmárványba vésett nevek sora felé lendítem, arra gondolok, bárhol is legyenek, bizonyára örülnek, hogy a templomuk él, és rendeltetésszerűen működik. Időnként betéved egy-egy szájtáti turista, de ők hamar el is mennek, amit nem bánok. Csak arra nincs ötletem, hogyan találjam meg azt az ötvenhat kecskeméti lakost, akik a 2001-es népszámláláskor anyanyelvüknek a görögöt vallották, hogy elmondhassam és megmutathassam nekik: örökségük, a templom, amit egykori honfitársaik rájuk hagytak, jó kezekben van.
*
„Διεπέτασα πρὸς σὲ τὰς χεῖράς μου, ἡ ψυχή μου ὡς γῆ ἄνυδρός σοι – Kitárom tefeléd karjaimat, olyan a lelkem tehozzád, mint a szikkadt föld” – mondja a zsoltár. Ki tudja, miért, de a szolgálat közben mindig valahogy természetesebben és könnyebben szólalok meg, ha görögre fordítom a szót, mintha magyarul szólok: a hangom is valahogy tisztában cseng, a szavak tágassá válnak, megint csak úgy érzem, hogy biztos földre, hazajutottam. Bizonyára azért van így, mert az intonáció, az ősi bizánci dallam a változó ritmusú görög nyelvhez készült, nem a magyarhoz, ahol minden szó első szótagján koppan a hangsúly. Ha Evangéliumot olvasok, s felemelem a nehéz, fémveretes könyvet, magabiztosabban és nyugodtabban ejtem ki a szavakat görögül, s bár soha semmi mást nem tanultam, mint dimotikit – s azt is rendszertelenül – a templomban töltött időnek köszönhetően jórészt értem, mit mond az archaikusabb, régi szöveg. Nyilván segít, hogy diakónussá szentelésemet követően az első néhány hónapot Görögországban szolgáltam, tehát így, görögül szerettem és szoktam meg a szertartásokat; azon kívül mélyen belém vésődött az ottani emberek bátorítása és szeretete: a magukénak éreztek, első csetlés-botlásaimat is türelemmel viselték, anélkül, hogy bármikor is éreztettek volna: idegen vagyok. Nem is voltam az: a közös hit és a közös kehely testvérükké avatott. Papi ruhámat is két falusi öregasszonytól kaptam ajándékba: még szó sem volt a pappá szentelésről, de jóelőre megajándékoztak vele. Valahányszor csak magamra öltöm, eszembe jutnak ők is. Az ott eltöltött hónapok alatt talán egy kicsit göröggé is lettem: átvettem mozdulataikat, beszédmodorukat, az ételüket ettem, Húsvétot ültünk, és temettünk együtt. A legtöbbet sem tudós teológusoktól tanultam, hanem a helyi szerzetespaptól, az egyházi hivatásról: elég volt mellette lenni, és nézni, hogy gondoskodik az emberekről, hogyan törődik velük, s ők hogy törődnek vele – a kölcsönösség megindító példái voltak ezek. Így, amikor hazajöttem, egy ideig kissé furcsán éreztem magam: mint aki két világ között él.
*
A két nagy görög nemzeti ünnepen, márciusban és október végén a váci utcai kis kápolnában a teljes papság és a metropolita részvételével mindig sor kerül a doxológiára is, amely nem más, mint egy rövid hálaadó szertartás, könyörgés a népért, a hazáért. Ilyenkor, a görög himnuszt énekelve gyakran elgondolkodom a diaszpóra-lét furcsaságain. Mert nem csak ők vannak szórványban, akik szülőföldjüktől távol annak ünnepét megülik, hanem én is, aki egy túlnyomóan katolikus országban ortodox keresztény lettem. És én is szinte már honvággyal gondolok Görögországra, a hegyekre és a hegyi kis kápolnákra, ahol megfordultam, a füst illatára a falusi utcákon, a városokra, s az Áthosz-hegy márványszirtje alatt meghúzódó monostorokra. Kíváncsi volnék, mi és mennyire köti Görögországhoz azokat a görög származású fiatalokat, a második-harmadik generációt, akik a nyelvet nálamnál is nehezebben beszélik, múltját vázlatosabban ismerik – mire gondolnak ők, amikor a doxológián elmondom a könyörgést: Υπὲρμακαρίας μνήμης καὶ αἰωνίου ἀναπαύσεως πάντων τῶν ἐν τοῖς ἱεροῖς ἡμῶν ἀγῶσιν ὑπὲρ πίστεως καὶ πατρίδωος ἀγωνισαμένων καὶ πεσόντων… – vajon értik-e? Nekem Magyarország a hazám, az anyanyelvem is magyar, ezen semmi sem változtat; de Görögország a keresztanyám, ἡ „ἐν Πνεύμα” πατρίδα μου. Felelősnek érzem magam mindkettőért, és igyekszem magam tartani Pál apostol szavához, aki azt mondta: zsidóknak zsidó vagyok, görögöknek görög – magyaroknak magyar, tenném hozzá.
*
A Kerepesi úti temetőben egykor két parcella is volt, ahová ortodox vallásúakat, elsősorban görögöket és vlachokat temettek. Mára mindössze egy maradt, a másik helyét szovjet katonasírok foglalták el. A fal mentén, repkénnyel befutva, csalánnal és akáccal borítva bújnak meg a görög feliratos márványkeresztek, meandervonalas sírkövek. Már amit az idő meghagyott belőlük. Amíg az utóbbi időben a görög nagykövet szorgalmazására az egyház el nem kezdte fölmérni – és egyes kerületi kisebbségi önkormányzatok segítségével megtisztítani – ezeket a sírokat, gondozatlanul és magukra hagyottan álltak, szomorú szimbólumaiként a görög diaszpóra sorsának. Kinek mondanak ma valamit ezek a nevek: Monaszterly, Agorasztó, vagy akár: Lyka? Pedig a maguk idejében ismert és elismert családok voltak, akik megmaradtak görögnek, de emellett alkotó módon tettek hozzá a magyar kultúrához is. Sokszor viszont az az érzésem támad, hogy a harmadgenerációs, görög származású fiatalok csak kultúrájuk egy vékonyka szeletével tudnának azonosulni, mintha csak az utazási irodák szlogenjei alapján állítanák össze görög identitásukat, ahol a buzukin, a gyroson és az uzón kívül nem sok egyéb kap helyet. Következménye ennek az, hogy amikor majd megpróbálják átadni születendő gyermekeiknek ezt a görögséget, kiderülhet, hogy már nemigen van mit: mert az egész csak reklám volt, képeslap, közhely és „feeling”, nem pedig valódi hagyomány. Bár ne így lenne. Engem, amikor Görögországban járok, mindig megdöbbent az ottani kultúra egysége: minden modernitás és globalizálódás ellenére van valami erős tartás és kitartás ebben a kultúrában, ami mindent előbb-utóbb a maga képére formál mindent – egyszóval van benne alkotóerő. És itt még csak nem is kimondottan az egyházi hagyományról beszéltem, amely még mindig áthatja a hétköznapokat. Bámulatos dolog ez a folyamatosság, amiből tanulhatnánk mi, magyarok is. Talán nem ártana időnként mindnyájunknak – ebben az értelemben – egy kicsit „göröggé lenni”.
