Ortodox papként újra és újra szembesülök azzal a kérdéssel római katolikus keresztények, illetve – jóval ritkábban – protestánsok részéről, hogy vajon ők „áldozhatnak-e” ortodox templomokban, amikor külföldön járnak, vagy akár csak itt, Magyarországon is.
A nemleges választ pedig általában sajnálkozva és kissé megrökönyödve veszik tudomásul, azt a szeretetlenség és a merev elzárkózás tanújelének vélvén. Hiszen ők a testvéri szeretet kifejezéseként és az ortodox egyház iránti tiszteletből szeretnének részt venni a liturgián és ott a Szent Eucharisztiához járulni: nem puszta gesztusként, hanem őszinte közeledésként. Ráadásul a Szentszék szükség esetén úgymond engedélyezte is számukra az ortodox templomokban való áldozást, ezek után pedig a többi csak az ortodox egyház reakcióján múlik. Ennek fényében az elutasítás gyakorlatilag egyet jelent bármiféle keresztény egység elutasításával, és – nézőpontjukból – ennek csak valamiféle tudatlanság és indokolatlan fennhéjázás lehet az oka. Ami az ortodox keresztény hívek többségének hozzáállását illeti az ökumenikus dialógushoz és általában más keresztény felekezetekhez, ami azt illeti, van némi igazuk. A hagyományosan ortodox országokban még ma is többnyire az egynemű vallási környezet jellemző, így a tősgyökeres ortodoxoknak nemigen van alkalmuk találkozni és véleményt cserélni másféle keresztényekkel; ezen túl azonban erősen tradicionális szemléletük sem kedvez a nyitottságnak – így a párbeszédtől valóban hajlamosak elzárkózni. A felekezetek közti eucharisztikus közösséget – idegen szóval interkommúniót – illetően azonban kissé más a helyzet. Az alábbi írásban megkísérelnék röviden válaszolni ezekre kérdésekre, megemlítve a tárgyban megjelent néhány alapvető munkát. Igyekszem a lényegesebb pontokra szorítkozni, és csak remélhetem, hogy a jó szándékú olvasóhoz talán e kis írással sikerül közelebb hozni az ortodox kereszténység hitvallását a krisztusi titokról és a földi egyház természetéről.
I.
Az interkommúnió problematikus mivoltának jobb megértéséhez először nem árt vázlatosan ismertetni az ortodox egyházfelfogást, amely hangsúlyaiban meglehetősen eltér a nyugati kereszténység egyházképétől. Ennek jobb megértése segít pontosan rámutatni a két keresztény egyház közti véleménykülönbségek eredetére. Ismert, hogy a legfőbb egyházszervezeti különbség – és egyúttal az ökumenikus dialógus legnyilvánvalóbb akadálya is – Kelet és Nyugat között a középkortól kezdve a római pápaság intézménye: ez az, amit az ortodoxok egyértelműen „a” római egyház jellegzetességének szoktak tartani. E helyütt nem feladatom a péteri szék elsőségéről szóló jelenkori vitával foglalkozni.[1] Elegendő annyit megjegyezni, hogy a 11. században az úgynevezett gregorián reform jelentette azt az időszakot, amelynek során a nyugati egyházkép és egyházszervezet alapvető változásokon esett át a korábbi, egyetemesnek mondható keresztény tradícióhoz képest. Ezeket a változásokat keleten természetesen mint az egyháziság apostoli szellemétől való eltávolodást, nyugaton pedig mint szükségszerű fejlődést aposztrofálják. E folyamat során alakult ki az a fajta „spirituális monarchia”, ami a katolicizmust mindmáig meghatározza: az 1075-ben kiadott Dictatus Papae lényegében az összes, azóta is érvényes ekkléziológiai szempontot tartalmazza már.[2] Római katolikus felfogásban azonban a pápai primátus teológiájának legteljesebb kifejlését az I. Vatikáni Zsinat dekrétumai jelentették (annak ellenére, hogy radikális megfogalmazásukkal annak idején nagy port vertek a nyugati egyházban is).[3] Talán erre jelentett egyfajta közvetett reakciót keleten az ókeresztény kor egyházfelfogásának behatóbb vizsgálata és tudatos integrálása, amelynek kezdete éppen erre az időszakra, a 19. század utolsó negyedére esik. Elsősorban Nyikolaj Afanaszjev, majd később Georges Florovszkij munkásságát lehet említeni, mint olyan példát, amely felhívta a figyelmet az ortodoxia egyházképének egyik legfontosabb jellemzőjére, nevezetesen arra, hogy ennek mélyén mindmáig az a fajta eucharisztikus egyházfelfogás van jelen, amellyel először Szent Pál apostol és Antiochiai Szent Ignác leveleiben találkozhatunk.
Ez az Egyházat mindenekelőtt Krisztus testének tekinti, és következetesen így értelmezi és így éli azt meg. Szent Ignác leveleiben újra és újra visszatér az egység témája: az egy Test, egy kehely, egy oltár, egy püspök képe, amely körül a keresztények összegyülekeznek, és eképpen Egyházzá válnak.[4] A katolikus (egyetemes) Egyház ebben a felfogásban tehát nem valamiféle elvont szervezetet jelent, nem is kisebb gyülekezetek összességét, hanem a helyi egyházat, amely a Szent Eucharisztiából részesedvén Krisztus Teste, vagyis az Egyház lesz. Ami a liturgia ünneplésének során realizálódik, mindig maga Krisztus, az Egyház, a püspökkel és a néppel együtt, akik tökéletes egységben vannak, minthogy Krisztus a Fej, az Egyház a test, s „a kettő között lévő legkisebb rés is a halálunkat jelentené”, ahogy Aranyszájú Szent János mondja.[5]Mindig Krisztus az, aki istenemberi teljességében az oltáron megjelenik: nem egy csonka test: s akik belőle részesülnek azok nem az Egyház valamely része, hanem az egész, egyetemes, szent, katolikus Egyház. Ez a fajta nagyon is konkrét egyházfelfogás, még ha sokszor nem is explicit módon van jelen az ortodox gondolkodásban, meghatározó az ökumenikus dialógusra nézve, hiszen ha minden helyi egyház a katolikus Egyház, miben szenvednének hiányt, miért kellene (és mivel?) újraegyesíteni? „Eképpen – írja Afanaszjev – az Egyház teljessége és egysége nem a számosságon múlik, hanem Krisztus Testének teljességétől és egységétől függ… Krisztus Testének oszthatatlansága a kulcsa annak, hogy az Egyház teljessége lakozik a ’helyi’ egyházak mindegyikében. (…) A helyi egyház autonóm és független… mivel bárminemű hatalom, amelyet fölötte gyakorolnak, Krisztus és az ő Teste fölötti hatalomgyakorlást jelentené.”[6] Ennek az ekkléziológiának a helyét vette át fokozatosan – és a nyugati kereszténységben abszolút módon – az Afanaszjev nyomán univerzálisnak nevezett egyházfelfogás, amely a birodalmi gondolattal együtt születik, és amely Szent Ciprián munkáiban talál először kifejtésre. Ez utóbbi szükségképpen maga után vonja az egyközpontúság elvét, és azt a véleményt, hogy a helyi egyházak éppúgy részei – tagjai – az egyetemes Egyháznak, ahogy a Birodalom részeit képezik az egyes provinciák. A részek és az egész másfajta megközelítésével van itt dolgunk: az eucharisztikus ekkléziológiában ugyanis az egész benne rejlik a részekben; a helyi Egyház semmivel sem „kisebb”, mint az egyetemes. Arra azonban valamennyi ortodox teológus fölhívja a figyelmünket, hogy az „elsőség” gondolata az eucharisztikus ekkléziológiában is jelen van: csupán a tartalma más, mivel nem jár helyi egyháztól független hatalomgyakorlással.[7] Afanaszjev szerint szerencsésebb lenne ezen körülmények között inkább „elsőbbségről”, mintsem „elsőségről” beszélni. Alexander Schmemann nagyon világosan fogalmaz: „A gondolat, amely oly népszerű az ortodox apologetikai irodalomban, miszerint az Egyháznak nem lehet látható feje, mivel Krisztus a láthatatlan fej, teológiai nonszensz. Ha következetesen alkalmaznánk, szükségtelenné tenné a helyi egyházakban is a látható fő jelenlétét, azaz a püspökét. (…) Egy ősrégi Róma-ellenes előítélet egyes ortodox kánonjogászokat arra vezetett, hogy tagadják a(z univerzális) primátus létét a múltban, csakúgy, mint szükségét a jelenben. De a kánoni hagyomány objektív vizsgálata nem kerülheti el annak egyértelmű megállapítását, hogy a helyi „központokon” azaz primátusokon túl az Egyház ismerte az egyetemes primátus fogalmát is. Róma ekkléziológiai tévedése nem is egyetemes elsőségének állításában rejlik; hanem abban, hogy ezen elsőséget azonosítja legfelsőbb hatalom-képzetével, amelyben Róma a ’principium radix et origio’, az egyház egységének kulcsa.”[8] Természetesen azt sem állíthatjuk, hogy az ortodox egyházak megmaradtak volna az apostoli kor tisztán eucharisztikus egyházfogalmánál: erre a képre az állammal való együttélés eredményeképp erőteljesen rárakódott az idők során az univerzális egyházkoncepció, ámde sohasem annyira, hogy egyeduralkodóvá váljék.
(Csak zárójelben: az eucharisztikus egyházfelfogás másik fontos következménye, hogy az egyházi hagyomány az Evangélium azon helyeit, amelyek később központi szerepet játszottak a 3-5. század között formálódni kezdő, primátusról szóló tanításban, ezzel összhangban – és a Szentírás egyéb helyinek figyelembevételével – értelmezi: a Mt 16;19-ben Péternek adott hatalom ennek fényében nem személy szerint rá, hanem minden egyes apostolra, rajtuk keresztül pedig valamennyi püspökre vonatkozik. Ugyanígy, a sokat emlegetett „kőszikla” sem az apostol személyéről szól, hanem Krisztus megvallásának aktusáról, azaz a hit sziklájáról van szó, amelyen az Egyház felépül; más értelmezés szerint pedig az eme apostoli hitet továbbadó, megőrző, és megvalló püspökök – azaz ismét a helyi egyházak – teljességéről.)
John Zizioulas pergamoni metropolita az apostoli folytonosságról írt rövid tanulmányában[9] némileg más szempontból tesz kísérletet arra, hogy feltárja a keleti és nyugati egyházkoncepció fontosabb különbségeit. Az Egyház és az apostolok kapcsolatának tekintetében, írja, két, egyaránt ősi megközelítést lehet világosan elkülöníteni: a már említett Antiochiai Szent Ignác nevével fémjelezhető az egyik, míg a másik Római Szent Kelemen írásaiban bukkan fel először. A két megközelítést eszkatológiai, illetve történeti szempontúként lehet aposztrofálni. A történeti felfogásban az apostolok feladata Krisztus követése, és ebben benne foglaltatik munkájának folytatása is: az Evangélium hirdetése egész a föld végső határaiig. Az eszkatológikus – és mélyen eucharisztikus – felfogásban Krisztust az apostolok körülveszik, köréje gyűlnek – ahogy az Utolsó Vacsorán, vagy a Jelenések Könyvében –, mint ahogy feladatuk is abban áll, hogy Isten szétszóródott népét összegyűjtsék a föld határairól. Ennek megfelelően alakul az apostolok utódainak szerepe is: történeti oldalról nézve a püspök alter apostolus, míg az Eucharisztia celebránsaként alter Christus: az első egy időbeni, a második egy örök pozíciót ad meg. Ebből következik, hogy a történeti megközelítésben a hangsúly a szukcesszióra esik, azaz a kronologikus továbbélésre, a múltban gyökeredző folytonosságra; míg a második esetben, hogy John metropolitát idézzük, „az apostoliság a jövő oldaláról lép be az Egyházba”. A metropolita rámutat: „Az apostoli szukcesszió klasszikus fogalma… csak történelmi folyamatban mutatja be a folytonosságot. Az apostolokkal való folytonosság elképzelhetetlen lett a lineáris történelem eszméjén kívül. Az ezen egyoldalú megközelítés által teremtett problémákat aligha szükséges említeni. Ma is velünk vannak az ökumenikus párbeszéd folyamán”.[10] Emiatt esik nagyobb hangsúly a primus inter pares citálásakor a római megközelítésben az elsőségre, míg a keleti értelmezésben az egyenlőségre: az elsőséget a történeti szempont domborítja ki, az egyenlőséget pedig az eszkatologikus-eucharisztikus.
E két szempont meglehetősen pontosan összefoglalja az ortodox egyház által a liturgiában, az egyházfegyelemben és a spirituális tradícióban is megélt tradicionális szemléletet. A nyugati ortodoxiának – jóllehet diaszpórában és kisebbségben található – jelentős felelőssége van mindkét irányban: egyrészt hitelesen kell képviselnie a mindenütt érvényes ortodox hagyományt, másrészt viszont el kell ismernie és közvetítenie a más keresztény felekezetekben létező értékeket az ortodox többségű országok népe felé. Mivel ők nem egységes vallási környezetben élnek, több lehetőségük van arra, hogy előítéletektől mentesen vizsgálják meg mind a mások, mind saját hagyományaikat, s a rossz beidegződéseket elválasszák a hiteles egyházi tapasztalattól.
II.
Ha az Egyház lényegét tekintve eucharisztikus közösség, úgy egységének alapja is az Eucharisztia, a Krisztusban való egység: „Mi ugyanis sokan egy kenyér, egy test vagyunk mind, akik egy kenyérből részesülünk” (1Kor.10;17). Az egyházi irodalom egyik legősibb szövegében, a Tizenkét Apostol Tanításának nevezett Didakhéban is olvasható hasonló: „Ahogyan e kenyér darabjai szét voltak szóródva a hegyeken és eggyé váltak összegyűjtve, úgy gyűljön össze egyházad királyságodban a föld határairól”.[11]
„Ahol Jézus Krisztus van, ott van az egyetemes egyház.” – írja Szent Ignác a szmirnaiakhoz szóló levelében: hiszen ahogy az Eucharisztia is Krisztus a maga teljességében, nem pedig csak egy része, úgy az eucharisztikus kehely körül formálódó közösség is az Egyház a maga egy, szent, egyetemes és apostoli valójában.
Kallistos Ware püspök azonban rámutat, hogy az eucharisztikus egység nem áll önmagában: létrehozója, de egyúttal alkotórésze is az Egyháznak. A szakadár vagy eretnek közösségek a történelem során a legtöbb esetben maguk is végeztek liturgikus szolgálatokat: mi különíti el őket mégis az Egyháztól? „Az Egyház eucharisztikus egysége nem válhat nyilvánvalóvá, és nem valósulhat meg igazán anélkül, hogy ne lenne jelen ugyanakkor két másfajta egység is: a hitbeli és a helyi püspök alatti egység. Ez a hármas egység – az eucharisztikus közösségben, a dogmatikában és a püspök körül – egymást kiegészítőek és egymástól kölcsönösen függnek, s mindegyik elveszti valódi jelentését, ha a másik kettőtől elszakad.”[12] Ez a Hitvallás, a Credo közös elmondásának értelme a liturgiában: „A sorrend lényeges: nem először részesülünk az Eucharisztiában, és azután nyilvánítjuk ki hitbeli egységünket, hanem az egy hit kifejezése az első”.[13] A hitvallás nem más, mint hit foglalata, amelyet görögül symbolonnak neveznek, a szó „jel”, „pecsét”, „hitelesítő jegy” értelmében; az tehát a hit összefoglalása, hitelességének pecsétje. A dogmatikai, hitbeli egység legnyilvánvalóbb ismérve az azonos hitvallás. (Amely azonban nem zárja ki a teológiai megközelítések sokféleségét bizonyos adott kereteken belül.)
Az ekkléziológiai egység kérdésében, amelynek látható jele a püspök személye, Szent Ignác félreérthetetlenül fogalmaz: „A püspök nélkül semmi olyat ne tegyetek, ami az egyházzal kapcsolatos. Azt tartsátok érvényes eucharisztiának, amit a püspök, vagy megbízottja végez. Ahol a püspök megjelenik, ott legyen a sokaság, ahogyan ahol Jézus Krisztus van, ott van az egyetemes egyház”.[14] A pap mindig csak a püspök helyetteseként mutatja be a liturgiát; ennek jele az andimenzionon (a liturgikus terítőn, amelyen a felajánlást végzik) a püspök aláírása, és nevének rendszeres említése a szertartás közben. Ez utóbbi nem a tisztelet kifejezése, hanem, ismét Kallistos Ware szavaival, „ekkléziológiai szükségszerűség”. Az ókeresztény kor egyházrendszere annyiban eltért a maitól, hogy akkoriban az Eucharisztiát rendszerint a püspök mutatta be: ez a feladat csak a későbbiekben hárult a papságra a püspök távollétében. Vagyis a püspök a pásztor, akinek vezetése alatt a helyi egyház nyája összegyülekezik, ő mutatja be az Egyház nevében az adományokat, amelyeket az felajánl „vértelen, szellemi és valódi” áldozatként az oltáron.
Ebből a hármas, egymást átható egységből következik az interkommúnió problematikus mivolta. Ha az egyházak közötti szakadások jelensége nem is újdonság – tulajdonképpen az egyházi élet kezdetétől fellépő jelenség –, magát a terminust mégsem ismeri a klasszikus teológia; a fogalom teljes egészében modern találmány: „Az interkommúnió koncepciója ugyanúgy ismeretlen az ősi egyházban, mint az Újszövetségben: csak a kommúniót (közösséget), és ennek hiányát ismerték” – írja George Galitis.
Akik az ökumenikus közeledés szószólói időnként azzal érvelnek, hogy az interkommúnió szükségképpen közelebb hozza az egymástól elszakított egyházrészeket: isteni gyógyírt jelent a földi bajokra. A hosszadalmas teológiai párbeszéd helyett cselekvést kínál, a hideg teoretikus huzavona helyett a szeretet közvetlenségét. Hadd idézzem itt hosszabban Kallistos Ware-t:
„Valóban igaz, hogy az Eucharisztia teremti meg az Egyház egységét. Ám az Eucharisztia elválaszthatatlanul összefonódik a hit egész tartalmával és ezenfelül az Egyház látható struktúrájával. Akik az eucharisztikus ekkléziológia alapján érvelnek az interkommúnió mellett, gyakran esnek abba a hibába, hogy az Eucharisztiát túlságosan is önmagában álló dolognak tekintik. (…) Teljes szívemmel imádkozom azért, hogy a különbségeket egy nap a Lélek tüzének segítségével meghaladjuk. De hacsak és amíg ez meg nem történik, valóságtól elrugaszkodott – és igazságtalan – is lenne, ha én, mint ortodox, egy nem ortodoxszal együtt áldoznék. Ahogy Dumitru Staniloe atya megjegyzi: Nem értem, hogyan szolgálhatna az eucharisztikus egység a hitbeli különbözőség kompenzálására. (…) A hitbeli egység mellett azután szükséges a püspök körüli egység is. Keresztényként nem határolódhatom el a kereszténység múltjától és jelenétől. Nincsen jogom ahhoz, hogy személyes alapon egy másik egyházi közösség tagjaival együtt fogadjam az Eucharisztiát, ha az én egyházam és az övék közt szakadás áll fenn. (…) Az egy Egyetemes Egyház nem csak absztrakt ideaként létezik, hanem időben és térben szemmel láthatóan megnyilvánul, mint helyi Egyház. Nem keresztelkedhet meg valaki az Egyetemes Egyházban anélkül, hogy ugyanakkor egy helyi Egyházhoz ne tartoznék, és itt merül fel az egység hiányának problémája: mert éppen helyi egyházközségek tagjaiként vagyunk elválasztva.
Ez ugyanígy vonatkozik az Eucharisztiára is. (…) Az Eucharisztia is olyasvalami, ami látható módon és helyen történik, és áldozáskor nem hagyhatjuk figyelmen kívül látható megosztottságunk tényét. Az interkommúnió támogatói általában öntudatlanul is sokszor egy nesztoriánus típusú ekkléziológia felé hajlanak, amely alábecsüli a kötelék erejét a látható és a láthatatlan Egyház között.”[15]
Talán nem lényegtelen ebből a szempontból, hogy Eucharisztiára használt görög kifejezés a „Theia Koinonia” – azaz: „Isteni Közösség”. Az áldozásra használt ige ennek megfelelően „koinonaó”, tehát közösségre lépek Istennel, és testvéreimmel, az Egyház valamennyi élő és holt, látható és láthatatlan tagjával: egy Test és Vér egységében. Ebben az egységben pedig a legkisebb rés, különbözőség sem képzelhető el, sem látható, sem rejtett szinten: a hitbeli és a püspök alatti egység éppen ennek biztosítékai. Nem lehet azzal érvelni tehát, hogy egy másik keresztény felekezet tagja magában esetleg ugyanazt gondolja és hiszi, mint egy ortodox közösség tagja, mert ez esetben szükségképpen dogmatikai és kánoni egységben is kellene lennie vele: ugyanazt a hitvallást vallania, és ugyanazon egyházi hierarchiába tartoznia. Az interkommúnió problémája sok esetben abból fakad, hogy magunkra, mint szuverén egyénekre, és nem mint egy egyházi test tagjaira gondolunk. Én ortodox papként nem áldoztathatok meg más felekezetű híveket, nem azért, mintha nem szeretném őket, hanem mert nem járhatok el önkényesen: a liturgiát az egyházi közösség pásztoraként a püspök képviseletében végzem, és nem egyéni szimpátiáim vagy véleményeim számítanak ekkor, hanem az Egyházban végzett szolgálat.
Az ortodox liturgiában nagyon is hangsúlyos az egység és az arra való törekvés gondolata. Hadd idézzük itt Nagy Szent Vazul liturgiájának egyik papi imáját, amely a pap áldozását előzi meg:
„Könyörgünk még: emlékezz meg, Urunk, a szent, egyetemes és apostoli Egyházadról, a világ egyik végétől a másik végéig, és tedd békéssé azt, melyet Krisztusod drága Vérével erősítettél meg, és ezt a szent hajlékot szilárdítsd meg az idők végezetéig. Emlékezz meg, Urunk, azokról, akik ezeket az Adományokat hozták Néked, és azokról, akikért, akik által és akik miatt hozták. Emlékezz meg, Urunk, azokról, akik a Te szent egyházaidban gyümölcsöket hoznak és jót cselekszenek és megemlékeznek a szegényekről. Jutalmazd meg őket a Te gazdag és mennyei ajándékaiddal, ajándékozd nekik a földiek helyett a mennyeieket, az ideiglenesek helyett az örökkévalókat, a mulandók helyett az enyészhetetleneket. Emlékezz meg, Urunk, azokról, akik a pusztaságokban és hegyekben és barlangokban és a föld szakadékaiban élnek. Emlékezz meg, Urunk, azokról, akik szüzességben, áhítatban, önmegtartóztatásban, alázatban folytatják életüket.
Emlékezz meg, Urunk, istenoltalmazta országunkról, annak vezetőiről és hadseregéről. Adj nékik, Urunk, mélységes és elvehetetlen békeséget; szólj az ő szívükben jókat a Te Egyházadért és egész népedért, hogy az ő békességükben mi is csöndes és nyugodalmas életet élhessünk, teljes istenfélelemben és alázatban. A jókat tartsd meg a Te jóságodban, a gonoszokat tedd jókká a Te jóságosságodban.
Emlékezz meg, Urunk, a körülálló népről és azokról, akik elfogadható okokból távol vannak, és irgalmazz nekik és nekünk a Te irgalmasságod sokasága szerint. Töltsd meg az ő kamráikat minden jóval; tartsd meg békeségben és egyetértésben az ő házasságukat, gyermekeiket tápláld, ifjaikat neveld, öregeiket tartsd meg; a kislelkűeket vigasztald meg, a szétszórtakat hozd össze, az eltévelyedetteket vezesd vissza és kösd a Te szent, egyetemes és apostoli Egyházadhoz. Szabadítsd meg azokat, akiket tisztátalan szellemek gyötörnek; a hajózókkal együtt hajózzál, az úton lévőkkel együtt utazzál, az özvegyeket pártfogold, az árvákat védelmezd, a foglyokat szabadítsd meg, a betegeket gyógyítsd meg.
Emlékezz meg, Isten, azokról, akik ítélőszékek előtt, a bányákban, száműzetésben és keserű rabságban, minden bánatban, szükségben és nyomorúságban vannak, és mindazokról, akik könyörögnek a Te nagy könyörületedért; és azokról, akik szeretnek, és akik gyűlölnek minket, és azokról, akik meghagyták nekünk méltatlanoknak, hogy érettük imádkozzunk.
És a Te egész népedről emlékezz meg, Urunk Istenünk, aki mindenkire árasztod a Te bőséges irgalmadat, és mindenkinek megadod az üdvösséghez szükséges dolgokat. És akikről mi nem emlékeztünk meg akár tudatlanságból, akár feledékenységből, akár a nevek sokasága miatt, emlékezz meg Te, Istenünk, aki ismered mindenkinek a korát és nevét, aki mindenkit ismersz az anyja méhéből.
Mert Te vagy, Urunk, a segítségre szorulók Segedelme, a reményvesztettek Reménysége, a viharvertek Réve, a betegek Orvosa. Légy Te mindegyikünknek mindene, aki ismersz mindenkit, és ismered az ő kéréseit, az ő házát és annak szükségletét.
Emlékezz meg, Urunk, az ortodoxok minden püspökeiről, akik helyesen hirdetik a Te igazságod igéjét. Emlékezz meg, Urunk, a Te irgalmasságod sokasága szerint az én érdemtelenségemről is; bocsásd meg nékem minden szándékos és szándéktalan vétkeimet; és az én bűneim miatt ne vond meg a Te Szent Lelked kegyelmét az Előtted fekvő Adományoktól. Emlékezz meg, Urunk, a papságról, a Krisztusban szolgáló diakónusokról és az egész egyházi rendről. És senkit se szégyeníts meg közülünk, akik körülvesszük a Te szent Oltárodat. Látogass meg minket a Te jóságosságodban, Urunk; jelenj meg nékünk a Te gazdag könyörületedben; add, hogy a levegő kedvezően változzék és hasznos legyen nekünk; ajándékozz a földnek csöndes esőket a termékenységhez.
Áldd meg a Te jóságosságod esztendejének koszorúját; szüntesd meg az egyházak szakadásait, oltsd el a pogányok kevélységét; hamar törd meg az eretnekségek lázongásait a Te Szent Lelked erejével. Fogadj be minket mindnyájunkat a Te Országodba, a világosság fiaivá, a nap fiaivá avatva minket. A Te békeségedet és a Te szeretetedet ajándékozd nekünk, Urunk Istenünk, mert mindeneket megadtál nekünk.
És add nekünk, hogy egy szájjal és egy szívvel dicsérjük és magasztaljuk a Te drága és felséges nevedet, az Atyáét és Fiúét és Szent Lélekét, most és mindenkor és mindörökkön örökké.”
Nacsinák Gergely András
HIVATKOZOTT IRODALOM
Meyendorff, John, 1992, The Primacy of Peter, SVS Serminary Press, NY
Ware, Kallistos, 1980, Communion and Intercommunion, Light and Life Publishings, Minnesota
Zizioulasz, John D, 2000, Két tanulmány, Athanasiana füzetek, Nyíregyháza
[1] A primátus kérdéséhez és annak kihatásáról az ökumenikus párbeszédre lásd korreferátumomat (amelynek szövegéből az alábbiak egy részét is átvettem):
[2] Ennek történetéhez ld. Papadakis-Meyendorff 2002, 72 és skk.
[3] A II. Vatikáni Zsinat ezeket nem módosította ugyan, de más dekrétumaival árnyalta. Továbbra is hangsúlyosan megmaradt azonban a 11. századi gregorián egyházkép és annak monarchikus jellege. Illusztrációképpen elég egy bekezdést idézni a zsinat Orientalium Ecclesiarum kezdetű dekrétumából: „Kelet és Nyugat e részegyházai jóllehet, ahogy ők mondják, szertartásban vagyis liturgiában, egyházfegyelemben és lelki örökségben részben különböznek egymástól, azonban egyformán a római pápa – aki isteni rendelés alapján Szent Péter utóda az egyetemes Egyház fölötti primátusban – lelkipásztori kormányzására vannak bízva. A részegyházak tehát egyenrangúak, úgyhogy a szertartás címén egyikük sem előzi meg a többit, ugyanazok a jogaik és kötelességeik, abban is, ami az evangélium az egész világon való hirdetésére (vö. Mk 16,15) vonatkozik a római pápa irányítása alatt. (3.).
[4] Ld. Philad 4., Smyrn. 8;2.
[5] In Epistolam I ad Corinthos, PG 61, 72.
[6] Afanaszjev, The Church Which Presides in Love, in: Meyendorff, 1992, 109 és skk.
[7] Ld Afanaszjev, im. 112-13.
[8] Schmemann, Alexander, The Idea of Primacy in Orthodox Ecclesiology, in: Meyendorff, 1992, 163.
[9] Magyarul: Zizioulasz 2000, 24-57.
[10] Zizioulasz 2000, 52.
[11] Didakhé 9;4.
[12] Ware, 13.
[13] Ware, 14.
[14] Smyrn, 8-9.
[15] Ware, 20-23.
