PATRIARCHÁTUS

ΟΙΚΟΥΜΕΝΙΚΟΝ ΠΑΤΡΙΑΡΧΕΙΟΝ ΚΩΝΤΑΝΤΙΝΟΥΠΟΛΕΩΣ - ΟΡΘΟΔΟΞΟΣ ΕΞΑΡΧΙΑ ΟΥΓΓΑΡΙΑΣ

ΟΙΚΟΥΜΕΝΙΚΟΝ ΠΑΤΡΙΑΡΧΕΙΟΝ ΚΩΝΤΑΝΤΙΝΟΥΠΟΛΕΩΣ - ΟΡΘΟΔΟΞΟΣ ΕΞΑΡΧΙΑ ΟΥΓΓΑΡΙΑΣ

Krisztus Szent Keresztjéről

ARANYSZÁJÚ SZT. JÁNOS (350k.–405)

Krisztus Szent Keresztjéről[1]

[…] „Átkozott ugyanis,” – mondja – „mindenki, aki fán függ.”[2] Mégis ez az átkozott, elkerült, a legsúlyosabb büntetés jelképe, most kívánttá és szerelmetessé lett. 

Hiszen a királyi korona sem ékesíti úgy a főt, mint a kereszt, mely drágább az egész világmindenségnél; s amitől korábban mindenki rettegett, most mindenki arra vágyik, úgyhogy mindenhol megtalálható: az ural­kodóknál és az alattvalóknál, a nőknél s a férfiaknál, a szüzeknél s a házasoknál, a szolgáknál s a szabadoknál, hiszen mindannyian szüntelenül belekarcolják testünk legnemesebb részébe, s mintegy sztélén, úgy hordozzák körbe homlokukon nap mint nap. Ott van a szent asztalon, ott a papszenteléseknél, s ott ragyog a rejtelmes vacsorán Krisztus teste mellett. Bárhová is megy valaki, láthatja: a lakásokban, a piacokon, a pusztában, az utakon, a hegyeken, a legelőkön, a dombokon, a tengeren a hajókon s a szigeteken, az ágyakon, a ruhákon, a fegyvereken, nászszobákban, lakomákon, aranyedényeken, ezüstökön, igazgyöngyökön, falfestményeken, sokat fáradozó állatok testén, a démonoktól ostro­molt testeken, háborúban s békében, nappal és éjjel, mulatozók táncain, és aszkézisben élők testvériségeiben[3] – olyannyira vággyal övezi mindenki ezt az ajándékot, vagyis kimondhatatlan kegyelmet. Senki sem szégyelli, senki sem rejti el, arra gondolván, hogy átkozott halál jelképe, hanem mindannyian ezzel éke­sítjük magunkat inkább, mintsem koronákkal, koszorúkkal, gyöngyfüzérekkel. Így tehát nemhogy nem kerülendő, de vággyal, szeretettel, buzgósággal övezi mindenki, mindenhol tündököl, szerte a házak falain, tetején, könyvekben, városokban, falvakban, a lakatlan területeken, s a lakottakon. Szívesen megkérdezném a hellént tehát, hogyan lenne az ítéletnek, az átkozott halálnak e jelképe mindenki előtt kívánatos, vágyat ébresztő, ha nem lenne nagy a Megfeszített hatalma?

Ha még mindezt semmibe veszed, szégyentelenül ellenállsz, és az igazsággal szembe szegülsz, a fényre vak vagy, nos más gondolatmenettel is kimutatom, hogy milyen hatalmas dolog ez. Az ítéletvégrehajtók sokféle kínzószerszámot használnak, keresztet, szíjat, karmokat, ólmos korbácsot, amelyekkel a testet szántják, széttépik és felakasztják a tagokat. Kinek jutna eszébe ezeket bevinni házába? Ki érintené meg a kezét azoknak a hóhéroknak, akik ezeket teszik, vagy ki látná közelről szívesen? Nemde undorodik a többség, egyesek pedig még babonás jelnek is tekintik, és sem érintését, sem látását nem viselik el? Nemde messziről elkerülik? Nemde elfordítják szemüket? Ilyen volt régen a kereszt is, vagy inkább még ezeknél is rosszabb, hiszen amint mondtam nem egyszerűen a halál, hanem a megátkozott halál jelképe volt. Hogyan eshetett meg tehát, mondd meg nekem, hogy most mindenki vággyal, buzgósággal övezi, és mindennél jobban tiszteli?

Arra a keresztre magára, amelyre felfeszítették és felhúzták a szent testet, miért vágyakozik mindenki? Ha egy kicsiny darabot megszereznek belőle sokan, aranyba foglalják, férfiak és nők a nyakukban hordják, s azzal ékesítik magukat, jóllehet a fa a sújtó ítélet, büntetés jelképe volt? Hanem az, aki mindeneket alkot és megújít, aki a földkerekséget ekkora nyomorúságból kiemelte, a földet mennyé tette, ő emelte e gyűlöletes és minden halálnál szégyenletesebb dolgot az egek fölé. Mindezt előre látva mondotta a próféta: „Elhunytát tisztelni fogják (Ézs 11,10 LXX).” A halálnak e jelképe (nem szűnök meg így megnevezni) nagy áldás eszköze lett, teljes biztonságot nyújtó védfal, kellő időben csapás a gonoszra, démonok zablája, az ellenséges erők számára szájkosár. Ez pusztította el a halált, törte össze az alvilág bronz kapuit, zúzta össze a vas reteszeket, rontotta le a gonosz fellegvárát, tépte ki a bűn idegeit, a kárhozat alól az egész földkerekséget kiragadta, elhárította a természetünket Isten parancsára sújtó csapást. Mit is mondjak? Amire nem volt képes a kettévált tenger, a megrepedt sziklák, a megváltozott levegő, a manna, melyet negyven esztendőn át kapott oly sok ezer ember, a törvény, s a palesztinai sivatagban kapott oly sok más jel – azt vitte végbe a kereszt, nem egy nép körében, hanem az egész földkerekségen, a kereszt, az átkozott jelkép, amit mindenki került, átkozott, gyűlölt, mégpedig könnyűszerrel, miután meghalt a Megfeszített.

Bugár M. István fordítása

MegjelentSzakrális képzőművészet a keresztény ókorban. Szerk., ford.: Bugár M. István. Kairosz, Bp., 2004.



[1] Contra iudaeos et gentiles quod Christus Deus sit 9-10. PG 48, 825-827. {387?}

[2]     MTörv 21,23; Gal 3,13‑14.

[3]     A kifejezés nem jelent feltétlen szerzetesi közösséget, csupán az így élők „osztályát”: Homiliae in I Cor 30: PG 61,254.