Dionisziosz metropolita az Isteni Liturgiáról – Az Isteni Liturgia

„Hálát adunk Néked ezért a liturgiáért,

amelyet kezeinkből elfogadni kegyeskedtél”

A földön minden nap létrejön egy remekmű: a legnagyobb, legfontosabb, és legszentebb mű, amit csak ember alkothat. Ez pedig nem más, mint az Isteni Liturgia, folytatása annak az ünnepi vacsorának, amelyet Jézus Krisztus ült meg tanítványaival. Az ember sok csodálatos dolgot hozhat létre, de fontosabbat és nagyszerűbbet az Isteni Liturgiánál – nem. Ez az a kiváltság, melyet Isten az embernek adott, mert bizony még az angyalok sem végezhetik az Isteni Liturgiát. A liturgiában az angyalok együttműködnek az emberekkel, ahogy azt Szent Szpiridon tropárionjában is halljuk: „s amikor az Szent Liturgiát végezted, angyalok szolgáltak véled”. Valóban: ami a pap kezei által a Szent Oltárasztalon végbemegy, ahogy Péter apostolnál is olvassuk, „annak szemlélése még az angyalokat is vággyal tölti el”.

A Liturgia nyilvános tevékenység: a népért, Isten népéért végzett munka. Az Egyház imádkozik ugyan az egész világért, de a liturgiát kizárólag a hívekért, „az igazhitű keresztényekért” végzi. Az Egyház nem más, mint Isten népe, következésképp az Isteni Liturgia is, nyilvános tevékenységként ezért a népért zajlik, és ez által a nép által. Ezért nem tart liturgiát a pap titokban, vagy egymagában sohasem, hanem minden alkalommal a hívő nép a papokkal közösen végzi a szertartást. Amikor Isten népét emlegetjük, sosem választjuk külön a népet a klérustól, mert mindkettő, a papság és a hívek, együtt alkotják Isten népét.

Nem könnyű meghatározni, mi is az Egyház: mégis mindnyájan megértjük és átéljük akkor, amikor a Szent Liturgiát végezzük. Amikor a templomban vagyunk és folyik a szertartás, nem pusztán szemlélőkként követjük figyelemmel az eseményeket, de mindnyájan részt is veszünk bennük. Mi vagyunk az Isten népe, mi magunk végezzük a liturgiát azokkal, akik a felszentelés kegyelmével papságot nyertek. Ezért a liturgia valamennyi imádsága és himnusza úgy került megfogalmazásra, hogy világosan kiderüljön: a pap nem egyedül végzi a szertartást, hanem a templomban jelenlévő valahány kereszténnyel közösen. „Könyörögjünk az Úrhoz” és „Figyeljünk”, mondja a diakónus, s ezt az egész népnek mondja, mert a nép együtt jelenti az Egyházat, és együtt végzi a liturgiát.

Minden alkalommal, amikor összegyűlünk a templomban, gyülekezetről beszélünk, s ez azért van így, mert ilyenkor nem egyszerűen meglátogatjuk az Egyházat, hanem mi magunk válunk Egyházzá: gyülekezetünkkel mi hozzuk létre azt. Az Egyház ugyanakkor több is, mint egyszerű gyülekezet: akkor születik meg, ha pappal együtt végzünk Szent Liturgiát. A liturgiában megmutatkozik, mi is az Egyház: az Egyház liturgikus közösség. Az Isteni Liturgia ezért minden más, a templomban bemutatott szertartás szíve is. Pap és liturgia nélkül nem alkotunk Egyházat, csak egyszerű társaságot, amely nem sokban különbözik bármely más szövetségtől vagy egyesülettől. Az Egyház nem más, mint a nép, a papság és a Szent Oltárasztal együtt, egyszóval: az Isteni Liturgia.

A liturgia nem valamely, ember által kifundált dolog, hanem nagy és isteni misztérium, amelyet Jézus Krisztus alapított és mutatott be először. Vagy, hogy pontosabban fogalmazzunk, Jézus Krisztus alapította a Szent Eucharisztia misztériumát, az Egyház pedig bemutatja a liturgiát, folytatva ezt a nagy és isteni misztériumot. Ezért a liturgiát Isteni Eucharisztiának is szokták nevezni, mint olyan szent tevékenységet, amely immár vértelenül folytatja Jézus Krisztus áldozathozatalát.

Az Isteni Liturgia, vagy a Szent Eucharisztia ugyanaz az áldozat, amelyet Jézus Krisztus hozott, saját magát ajánlva fel a világ megváltásáért. Az Utolsó Vacsora estéjén a kenyeret megtörte, tanítványai között szétosztotta, és így szólt: „Vegyétek és egyétek, mert ez az én testem…”. Aztán megáldotta a poharat, tanítványainak adta, és azt mondta: „Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem…”. Kétszer is tisztán elhangzott, félreérthetetlenül: ez az én testem és vérem. De nem egyedül e szavakra hagyatkozott, hanem meg is parancsolta a tanítványoknak: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”. Ezért az Egyház mindmáig, Jézus Krisztus felszólításának engedelmeskedve végzi a liturgiát és folytatja a Szent Eucharisztia áldozathozatalát és misztériumát.

Jézus szavai azonban nemcsak az áldozat folytatására utalnak, hanem a testéből és véréből való részesülésre is. A Liturgia és az Eucharisztia így nem csak áldozat és emlékezés az Utolsó Vacsorára, hanem a hívők közössége is az áldozásban. Az Egyház végzi az Isteni Liturgiát és folytatja Krisztus áldozatát, hogy részesülhessünk az Ő testéből és véréből. Ha Jézus Krisztus áldozathozataláról van szó, kereszthalálát értjük alatta és a harmadnapon való föltámadását. S amikor a liturgiát végezzük, „halálodat hirdetjük és a te föltámadásodat valljuk meg”, ahogy a pap mondja egy imában. Amikor Jézus az Utolsó Vacsorán bemutatta a Szent Eucharisztia misztériumát, szólt haláláról és feltámadásáról is. Szent testéről, amely elszenvedi a kereszten a halált, és szent véréről, amely oldalából tör majd elő. Testéről, amelyet emberré válva öltött magára, és amely három nap múltán romolhatatlanul és halhatatlanul támad föl majd, testéről, melyet e misztériumban most szétoszt, „a bűnök bocsánatára és az örök életre”.

Mindezekről tehát nem beszélhetünk egyetlen homília keretében: több és nagyobb dologról kell a liturgiával kapcsolatban szót ejteni. Ezért, e bevezető homília után, ha Isten is úgy akarja, folytatjuk a Szent Liturgia magyarázatát, egész éven át.[1.](…) Hiszen a liturgia nem holt, hanem eleven gyakorlat az egyházban, amelyet minél teljesebben megértünk, annál élettelibben is tudunk majd részt venni benne. Ha nem csak nézőkként figyeljük azt, ami a templomban zajlik, hanem mi magunk végezzük odaadással az Isteni Liturgiát. Akkor újra meg újra belátjuk azt az alapvető igazságot – és isteni valóságot –, hogy az Egyház nem valami idegen, valami rajtunk kívül lévő dolog, ami szertartásokat végez, mi pedig látogatjuk azokat; hanem, hogy mi együtt alkotjuk az Egyházat, és végezzük az Isteni Liturgiát.

Ezeknek a homíliáknak tehát egyetlen céljuk van: megmagyarázni, mi történik a liturgia során azért, hogy jobban megértsük a helyünket, és azt, amit tennünk kell, amikor az Egyház liturgiát végez. A Szent Liturgia mozzanatai természetesen igen mély értelemmel bírnak, s nem könnyű szavakkal megragadni és kifejezni őket; nem magyarázhatunk meg mindent, ami az eszünkbe jut, mert a nyelv nem képes kifejezni mindazt, ami az értelem számára feltárul. S amit a nyelv képes elmondani, még azt sem könnyű írásba fektetni úgy, hogy ne csak közérthető, de szépen megformált is legyen a mondanivaló, hogy megelégedettséggel olvassuk és értsük meg a leírtakat. Mert célunk mindenekelőtt nem a puszta tanítás, hanem a keresztények „fölépítése”: hogy fölépítsük és megszilárdítsuk az Istenben való hitet és reményt, s a szeretetet egymás között. De ha mi imádkozunk, hát imádkozzatok ti is, akik halljátok és olvassátok mindezeket, hogy adjon az Isten erőt és időt munkámhoz, mert egyedül Ő az életadó és a hatalmas, most és mindörökkön-örökké, ámin.