Porfiriosz atya (1906, Evia, – 1991, Áthosz) egyike a huszadik század nagy lelki tanítóinak. Szegény családban született, az elemi iskola első osztályának elvégzése után munkába kellett állnia. Tizenkét esztendős volt, amikor elszökött az Áthosz-hegyre, hogy példaképéhez, KapszokalivitaSzent Maximoszéhoz hasonló életet éljen. Két év novíciusság után a Kapszokalívia-remeteségben szerzetes lett, újabb két év elteltével pedig letette a nagyfogadalmat. Tizenkilenc éves korában egy súlyos betegség miatt kénytelen volt elhagyni a Hegyet, így visszatért Eviára, ahol 1926-ban pappá szentelték. 1940-ben Athénba helyezték, ahol az Athéni Poliklinika templomának parókusaként szolgált több mint harminc éven keresztül. 1979-ben az attikai Mileszibe ment, mivel álmában arra kapott biztatást, hogy ott monostort építsen. Ott élt nagy nehézségek közepette, míg 1990-ben le nem tették a monostor katholikonjának alapkövét. Röviddel elszenderedése előtt visszatért Áthoszra, ahol kedves remeteségében aludt el végül az Úrban.
*
A GYERMEKEK NEVELÉSÉRŐL
Minden az imádság, a csönd és a szeretet gyümölcse. Megértettétek az ima hatásait? Szeretet az imádságban – szeretet Krisztusban. Ez az, ami valóban használ. Amennyire emberi szeretettel szeretitek a gyermekeket – ami gyakran beteges szeretet –, annyira zavarodnak majd össze, annyiban lesz a viselkedésük elutasító. De ha a szeretetetek egymás közt és a gyerekek felé keresztényi és szent lesz, nem lesz semmi gondotok. A szülők szentsége menti meg a gyermekeket. Hogy ez bekövetkezhessék, az isteni kegyelemnek kell hatnia a szülők lelkében. Senki sem lesz szentté egymaga. Ugyanaz az isteni kegyelem fogja megvilágosítani, átforrósítani, és életre kelteni a gyermekek lelkét.
Sokszor hívnak telefonon még külföldről is, hogy a gyerekeikről kérdezzenek, meg más ügyekben is. Hívott ma Milánóból egy anya, és azt kérdezte, hogyan nevelje a gyermekeit. A következőket mondtam neki:
Imádkozz, és amikor kell, szeretettel beszélj a gyerekekhez. De többet imádkozz, és kevés szóval beszélj hozzájuk. Sok ima és kevés szó mindenki felé. Ne zaklassunk senkit, de imádkozzunk titokban, és azután beszéljünk, s az Isten majd megmutatja nekünk, elfogadták-e mások, amit mondtunk. Ha mégsem, nem fogunk beszélni. Csak titokban imádkozni. Ugyanis ha beszélünk, csak zavarjuk a többieket, arra késztetjük őket, hogy megmakacsolják magukat, és néha fel is bosszantjuk őket. Ezért jobb, ha valaki titokban, csak a szívében szól a másikhoz a titkos ima által, mintha a fülébe beszél.
Figyelj csak ide: imádkozz, és aztán beszélj. Tégy így a gyerekeiddel. Ha állandóan csak tanácsokat osztogatsz nekik, fárasztod őket, és amikor felnőnek, egyfajta elnyomásként élik ezt meg. Részesítsd hát előnyben az imádságot. Az imával beszélj hozzájuk. Mondd el Istennek, és Isten majd belülről szól hozzájuk. Azaz nem kell a gyerekeknek olyan tanácsot adni, amit a fülükkel hallanak. Azt is elmondhatod, de mindenekelőtt Istennek kell beszélned a gyerekeidről. Mondd: Uram, Jézus Krisztus, világosítsd meg gyermekeimet. Én Reád bízom őket. Te adtad őket nekem, de hát én is erőtlen vagyok, nem tudom őket eligazítani; ezért kérlek, világosítsd meg őket. És Isten szól majd hozzájuk, ők pedig azt mondják majd: „Ó, nem kellett volna a mamát elszomorítanom azzal, amit tettem”. És ez belőlük fakad majd, Isten kegyelmével.
Ez a legjobb. Az anya Istenhez beszéljen, és Isten beszéljen a gyermekhez. Ha nem így történik, csak beszélsz, beszélsz, beszélsz, az egyik fülén be, a másikon ki, és a végén csak a nyomást érzi. És amikor a gyerek felcseperedik, elkezd ellenállást tanúsítani, azaz bosszút állni az apján, anyján, akik őt elnyomták. Hanem ami helyes: beszéljen a Krisztus szerinti szeretet, s az apa és az anya szentsége. A szentség sugárzásától, és nem az emberi igyekezettől lesznek rendes gyerekek.
Amikor a gyerekeket bántja valami, amikor megsebzi őket valami súlyos dolog, ne piszkáljátok őket azzal, hogy dacosak és csúnyán beszélnek. Igazából nem akarják ezt, csak nem tudnak másképpen reagálni. Utána megbánják. De ha ti ingerültek és mérgesek lesztek, a gonosszal tartotok, aki mindőtöket a játékszerévé tesz.
*
Lássuk meg Istent a gyerekek arcán, és adjuk Isten szeretetét a gyerekeknek. Tanuljanak meg ők is imádkozni. Hogy a gyerekek imádkozzanak, ahhoz az kell, hogy imádkozó szülők vére folyjon az ereikben. Néhányan elszámítják magukat és azt mondják: mivelhogy a szülők imádkoznak, istenfélők, olvassák a Szentírást, a gyerekeket is „az Úr fegyelmében és intelmeivel”[1] nevelték, következésképp jó gyerekeik lesznek. Aztán tessék, mégis ennek az ellenkezőjét látjuk, épp a nyomásgyakorlás miatt.
Nem elég, ha a szülők istenfélők. Az kell, hogy ne kényszerítsék a gyermekeket, hogy ne erővel akarják megnevelni őket. El lehet űzni a gyerekeket Krisztustól, ha egoizmussal telve követjük a vallást. A gyerekeknek nem nyomásgyakorlás kell. Ne kényszerítsétek őket, hogy menjenek veletek a templomba. Mondhatjátok azt is: „Aki akar, velem tarthat most, vagy majd jöhet később.” Hagyjátok, hadd beszéljen a lelkükhöz Isten. Az ok, amiért egyes hívő szülők gyerekei felnőve rakoncátlanok lesznek, otthagyják az Egyházat és mindent, és máshová menekülnek, hogy ott leljenek megnyugvást, nem más, mint az a nyomás, amit a „jó” szülők gyakorolnak rájuk. Az ilyen „hívő” szülők, akiknek az volt a szándékuk, hogy gyermekeiket „jó kereszténnyé” tegyék ezzel az emberi szeretetükkel, csak kényszerítették őket, és az ellenkezőjét érték el. Tehát amikor kicsik a gyerekek nyomás alatt vannak, és amikor tizenhat, tizenhét, vagy tizennyolc évesek lesznek, pont az ellenkező végletbe esnek. Ellenszegülésből elkezdenek rossz társaságba járni és csúnyán beszélni.
Viszont amikor a szabadságban fejlődnek, és ugyanakkor látják a nagyok jó példáját, örömünk telik a látványukban. Ez a titok: hogy légy jó, légy szent, inspirálj, ragyogj. A gyerekek élete, úgy tűnik, a szüleik ragyogásától függ. A szülők erősködnek: „Gyerünk, gyónjál, gyerünk, áldozz, tedd ezt, tedd azt…”. Nem lesz abból semmi. De lát-e téged? Ahogy élsz, azt sugárzod kifelé. Sugárzik benned Krisztus? Ez száll át gyermekedre is. Ebben van a titok. És ha így történik, amikor még kicsi a gyermek, nem kell sokat küszködnie, amikor megnő. Ezzel kapcsolatban a bölcs Salamon hoz egy gyönyörű példát, amikor azt hangsúlyozza, milyen jelentősége van a jó kezdetnek, a jó alapnak. Azt mondja valahol: „Aki korán reggel keresni kezdi (a bölcsességet), nem kell fáradnia, mert ajtajánál ülve találja”.[2] A „korai kereső” az, aki fiatal korától vele, a bölcsességgel foglalkozik. A Bölcsesség: Krisztus. Az „ülve” pedig annyit tesz: egészen közel.
Ha a szülők szentek, s ezt átadják gyermekeiknek, és hozzá az Úrban való nevelést nyújtanak, akkor akármi rossz befolyás is érje a környezetéből a gyermeket, nem számít majd, mert ajtaja előtt ott áll majd a Bölcsesség, Krisztus. Nem kerül majd fáradtságába, hogy szert tegyen rá. Nagyon nehéz dolognak tűnik, hogy jó légy, ám valójában nagyon is könnyű, ha egész kiskorodtól kezded, jó élmények birtokában. Felnőve nem szükséges majd az erőfeszítés, mert a jó ott lesz benned, éled azt. Nem küszködsz, a sajátod, amelyet megőrizhetsz, ha figyelsz rá, egy egész életen át.
*
Ami a szülőkre érvényes, érvényes lehet a pedagógusokra is. Imával és életszentséggel az iskolában is lehet segíteni a gyermekeknek. Beárnyékolhatja őket Isten kegyelme és megjavulhatnak. Ne próbáljátok emberi módszerekkel kiigazítani a rossz helyzeteket. Az semmi jóra nem vezet. Egyedül az imával lehet eredményt elérni. Hívjátok le az isteni kegyelmet mindenkire. Hatoljon be a lelkükbe az isteni kegyelem, és változtassa át őket. Ezt jelenti a „keresztény” szó.
Ti nevelők, észrevétlenül, anélkül, hogy tudatában lennétek, átadjátok a gyermekeknek a stresszt, és megzavarjátok őket. A hittel eltűnik a stressz. Hogy is mondjuk? „És egész életünket Krisztus Istenünknek ajánljuk”.[3]
Viszonozzátok a gyerekek szeretetét, bölcs belátással. Így, ha megszeretnek benneteket, közel tudjátok őket vezetni Krisztushoz. Ti lesztek az eszköz. Szeretetetek valódi lesz. Ne emberi módra szeressétek őket, ahogy általában a szülők teszik; azzal nem segítetek. A szeretet az imádságban, szeretet Krisztusban. Ez az, ami számít. Imádkozzatok minden gyerekért, akit csak láttok, és az Isten majd leküldi kegyelmét, és egyesíti őket magával. Mielőtt bementek az osztályba, különösen a problémás csoportokba, mondjátok el az imát: „Uram, Jézus Krisztus…”. Belépve pedig öleljétek át pillantásotokkal valamennyi gyereket, fohászkodjatok, és azután beszéljetek, egész valótokat felajánlva. Megtéve ezt a felajánlást Krisztusnak, örömmel teltek el. Így lesztek szentek ti is, a gyermekek is. Krisztus és az Egyház szeretetében éltek majd, mivel munkátokban jók lesztek. (…)
Mindez azonban előkészületet igényel. A szeretet áldozatokat követel, és nagyon gyakran időt kell áldozni rá. A képzésben az első helyre azt helyezzétek, hogy készek legyetek szolgálni a gyermekeket. Álljatok készen, és mindent szeretettel, s főként örömmel magyarázzatok nekik. Mutassátok ki nekik egészen a szereteteteket, és legyetek tudatában annak, amit akartok és amit mondtok. De művészet az is, hogyan viselkedtek a gyerekekkel. Ezzel kapcsolatban hallottam egy aranyos történetet. Hallgassátok csak.
Egy tanító, aki elégedett volt valamennyi gyerekkel, sokat kínlódott egy rendetlen tanulóval, és ki akarta záratni az iskolából. Közben érkezett egy új tanár, aki átvette az osztályt; a szóban forgó gyerekről is kiderített minden lényegeset. Megtudta azonban, hogy a gyermek imád biciklizni, és így, amikor a második napon belépett az osztályba, azt mondta:
– Gyerekek, van egy bánatom. Messze lakom, fájnak a lábaim, ha sokat kell járkálnom, és szeretnék biciklivel közlekedni, de nem tudok biciklizni. Meg tudna valaki tanítani rá?
Felugrik a rendetlen:
– Én majd megtanítalak! – mondja.
– Meg tudnál?
– Persze!
Attól kezdve jó barátok lettek, olyannyira, hogy a régi tanító, látva ezt, elszomorodott. Úgy érezte, nem volt méltó rá, hogy tiszteletet vívjon ki a tanulóban.
*
Nem szolgál a gyermekek épülésére, ha állandóan dicséred őket. Önzővé és hiúvá válnak. Egész életükben másra sem vágynak majd, minthogy mindenki szüntelenül őket dicsérje, még ha nem is mondanak nekik igazat. Sajnos manapság mindenki megtanult hazudni is, és a hiúak szívesen fogadják az ilyesmit, mert az táplálja őket. „Mondd, akkor is, ha nem igaz, akkor is, ha csúfolsz” – mondják. Az Istennek ez nem kell. Az Isten az igazságot akarja. Sajnos azonban ezt nem fogja fel mindenki, és tökéletesen az ellenkezőjét cselekszik.
A gyerekek, ha állandóan dicséred őket, bölcs belátás és mérték nélkül, az ellenkező végletbe esnek. Az egoizmus csapdájába kerülnek, és – mivel hozzászoktak a szülők és tanárok elismeréséhez kicsi koruktól –, meglehet, hogy szépen haladnak ugyan a tudományokban, de mit számít az? Az életbe önző emberekként lépnek ki, nem keresztényekként. Az egoista sohasem lehet keresztény. Az egoista azt akarja, hogy szüntelenül őt ajnározzák, hogy mindenki őket szeresse, mindenki jókat mondjon róluk, olyasmiket tehát, amiből a mi Istenünk, Egyházunk, Krisztusunk nem kér.
Vallásunk nem kér az ilyen módszerből, ebből a nevelésből. Ellenkezőleg, azt szeretné, hogy gyermekeink már kicsi koruktól kezdve az igazságban nevelkedjenek. Krisztus igazsága hangsúlyozza azt, hogy ha dicsérsz valakit, énközpontúvá teszed. Az énközpontú ember az összezavarodott, az ördög, és a gonosz lélek által vezetett ember. Így ebben felnövekedve első dolga lesz megtagadni az Istent, s egy önző, a közösségben beilleszkedésre képtelen emberré válik.
(…)
Vannak azonban gyermekek, akik alázatos szívű szülőktől származnak, akik – amikor még a gyermek kicsi – beszélnek neki Istenről, és a szent alázatról. Ezek a gyerekek nem okoznak gondot embertársaiknak. Nem haragszanak meg, amikor rámutatsz a hibáikra, hanem igyekeznek jóvátenni azokat, és imáikban kérik Istent, hogy segítsen nekik abban, hogy ne legyenek önzők.
Mit mondjak nektek – én, amikor a Szent Hegyre mentem, felettébb szent atyákhoz kerültem. Ők sohase mondták nekem, hogy „ez az, jól van!”. Mindig azt tanácsolták, hogy szeressem Istent, és hogy mindig legyek alázatos. Hogy hívjam Istent, hogy erősítsen meg lelkemben, és hogy nagyon szeressem Őt. Nem is tudtam, mi fán terem ez a „bravó”, nem is igényeltem. Ellenkezőleg: szomorkodtam, ha az Öregek nem dorgáltak meg. Azt mondtam magamnak: „Na tessék, nem jó lelki atyákat találtam!”. Azt akartam, hogy neveljenek, hogy korholjanak, hogy szigorúan fogjanak”. Ha most egy keresztény hallaná, amit mondok nektek, mit gondolna? Elengedné a füle mellett, elutasítaná. És mégis, ez a helyes, ez az alázatos, a tiszta. (…)
Bárkinek is mondanád ezeket, azt felelné: „Miről beszélsz? Hiszen ha nem dicséred a gyereket, sem tanulni nem fog tudni, sem ezt, sem azt…” No de ez azért van így, mert mi ilyenek vagyunk, és a gyerekeinket is ilyenné tesszük. Vagyis elfordultunk az igazságtól. Az önzés űzte ki az embert a Paradicsomból; nagyon nagy baj az. Az első emberek, Ádám és Éva, egyszerűek és alázatosak voltak, ezért élhettek a Paradicsomban. Nem volt bennük önszeretet. Az őseredeti állapotban éltek. Őseredeti állapot alatt azokat a kegyelmi ajándékokat értjük, amelyeket kezdetben adott az Isten az embernek; ilyenek az élet, a halhatatlanság, az öntudat, a cselekvőképesség, a szeretet, az alázat, és a többi. Később a sátánnak sikerült a hízelgéssel félrevezetnie őket. Egoizmussal teltek el. Azonban az ember számára, ahogyan az Isten teremtette őt, az alázat. Ezzel szemben az énközpontúság valami természetellenes, azaz betegség, a természet ellen való.
(…)
Az Atyáktól tanuljanak a gyermekek. Az Atyák tanításából gyermekeink megtanulják a gyónást, tanulnak a szenvedélyekről, a gonoszságról, és arról, hogyan győzték le a szentek önnön rossz természetüket. Mi pedig imádkozzunk, hogy Isten hajoljon le hozzájuk.
(Szemelvény az „Adj áldást, atya!” – Találkozás XX.századi görög atyákkal
című könyvből
Nacsinák Gergely András fordítása)
[1] Ef. 6;4.
[2] Bölcs. 6;14.
[3] Az Isteni Liturgia könyörgéséből.
